Pécsi Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar
TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZET
RÉGÉSZET TANSZÉK

 

Római tisztségviselők és a keresztények kapcsolata az Apostolok cselekedetei szerint

Nyomtatóbarát változatPDF változat

                                                   

 

Neményi Réka

 

Római tisztségviselők és a keresztények kapcsolata az Apostolok cselekedetei szerint [1]

 

A Kr. u. I. század első évtizedeiben jelentkező kereszténység valamivel több, mint három évszázad leforgása alatt a Római Birodalom hivatalos-, majd államvallásává nőtte ki magát. A Jeruzsálemből induló vallás apostolai, közvetítői és hívei közvetítése által a birodalom teljes területén megjelent. Legkésőbb az első század 60-as éveiben már az uralkodó foglalkozott velük, azaz a közigazgatás legfelsőbb szintjén is érdeklődést keltett az akkor még judaista szektának tekintett vallás.

A római állam képviselői vallási szempontból kezdetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az újonnan fellépő vallási irányzatnak, így gyakorlását törvényileg külön sem szabályozták. Ezt támasztják alá az Apostolok cselekedeteinek Pál térítőútjaira vonatkozó szöveghelyei is, amelyek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a keresztényekhez kapcsolódó egyes eljárások nem vallási, hanem közigazgatási jellegűek voltak.

Pál apostol első térítőútjának (46-49) első állomásán Paphosban, Sergius Paulus, Cyprus proconsuli rangú helytartója is igen messze állt attól, hogy bűnözőkként tekintsen Pálra és Barnabásra, csupán érdeklődéstől vezérelve hívatta magához őket, sőt, mondandójuk hatására állítólag maga is megtért (ApCsel 13, 4-12).

Ugyancsak első útja során kereste fel a pisidiai Antiochia városát, ahol konfliktusba keveredett a zsidókkal, majd a város előljáróival (ApCsel, 13,51). Az Asia Proconsularis Pisidia régiójában elhelyezkedő Antiochia (Colonia Iulia Caesarea), Augustus császár (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) által alapított, ius Italicummal felruházott római colonia volt. A forráshely szerint a colonia zsidó lakossága felbujtotta az előkelő asszonyokat és a város magistratusait Pál és társa, Barnabás ellen. Bár az ellenük felhozott vádra nem találunk pontos utalást a szövegben, mindazonáltal legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a város rendjének megzavarását rótták fel ellenük, s a város magistratusai élve jogukkal – ti. a rendzavaró polgárokkal szemben akár kényszert alkalmazhattak – elűzték őket a városból. A kényszer lehetett az adott településről való kitiltáson kívül a rövid időre való elzárás vagy testi fenyítés.

Utóbbira jó példa Pál második összeütközése a római hatóságokkal Philippiben (ApCsel 16,20-38), amely Antiochiához hasonlóan ugyancsak Augustus által alapított római colonia, Colonia Augusta Iulia Victrix Philippensium. A vád ebben az esetben így hangzik: „Ezek az emberek zavart keltenek városunkban. Zsidók, és olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket mi római létünkre nem fogadhatunk el és nem követhetünk.” A vádlók, nem tudván megkülönböztetni a keresztényeket és a zsidókat, a zsidó hit terjesztőinek vélhették őket, azonban úgy tűnik, hogy ebben az időszakban nem létezett még törvény a zsidók vallásgyakorlása ellen, erre utal Claudius császár (41-54) Iosephus Flavius (37-100) által megőrzött rendelete (Ios. Ant. XIX, 5,3), amelyben a birodalom területén élő zsidóknak engedélyezi szokásaik gyakorlását és saját törvényeik megtartását. A rendelet kiadásakor a császár másodízben viselte a consuli tisztséget, így az 41-re keltezhető, s semmi nem mutat arra, hogy az eltelt 5-6 évben a helyzet gyökeresen megváltozott volna. Mindezek alapján, Antiochiához hasonlóan Philippiben is arról lehet szó, hogy a magistratusok éltek jogukkal, s előbb megvesszőztették, majd börtönbe záratták Pált és Szilást. Van azonban egy lényeges különbség, ugyanis ez az első eset, mikor Pál római polgárjogára hivatkozik. Másnap reggel, mikor ki akarják tiltani őket a városból, Pál szemükre veti az őket ért sérelmeket, mire a bírák sűrű bocsánatkérések közepette kísérik ki őket a városból. Hirtelen szolgálatkészségük nem volt alaptalan, ugyanis Kr. e. 195-től, a második lex Porcia megszületésétől, tilos volt a Római Birodalom provinciáinak területén magistratusként római polgárt testileg fenyíteni.

Ahogy már említettük, a keresztény és a zsidó vallás közötti különbség a római államhatalom képviselői előtt nem volt nyilvánvaló, erre utal Pál apostol Achaia helytartója előtti ügye 51/52-ben (ApCsel 18,12-15). Gallio nyilvánvalóan a zsidók saját, belső vallási vitájának tartotta az ügyet, nem tett különbséget zsidók és keresztények között. A zsidók ebben az esetben vélhetően a mózesi törvények megsértésével vádolták Pált, abban az esetben ugyanis, ha a rómaiak által tiltott vallás hirdetése lett volna a vád, a helytartó nem engedhette volna el őket ilyen könnyedén.

Pál és társai Ephesosban sem közvetlenül kereszténységük miatt kerültek összetűzésbe a helyi hatóságokkal, hanem az Artemision mellett működő, Demeter vezette helyi kézművesek vádolták meg őket istenkáromlással és szentségtöréssel, minden bizonnyal azért, mert Pál tevékenysége anyagi érdekeiket is sértette (ApCsel 19, 29-40).

Jeruzsálemben Claudius Lysias tribunus Felix helytartóhoz írott leveléből szintén arról értesülünk, hogy a római jog szerint Pál tevékenysége nem ütközik semmilyen törvénybe. Lysias szerint Pált a zsidók törvényük vitás kérdéseivel kapcsolatban vádolják, azaz belső vallási konfliktusként tekint az ügyre, ám az apostol római polgárjoga miatt, illetőleg egy esetleges zavargás elkerülése végett hatalmas fegyveres kísérettel Caesareába küldte Iudaea procuratora elé (ApCsel, 21,31-23,30). A Felix helytartói udvarába érkező Ananiás főpap és az őt kísérő római ügyvéd sem tudnak olyan vádat felhozni ellene, amely alapján a római törvények értelmében elítélhető lehetne (ApCsel 23,33-24,27). Ezt Pál később Festus előtt is nyomatékosan hangsúlyozza, majd élve jogával, részben talán éppen ennek tudatában fellebbez a császárhoz, miután nyilvánvalóvá válik, hogy a helytartó ki akarja szolgáltatni vádlóinak (ApCsel 25,1-12).

 Az apostol Rómába érkezését követően ügyének pontos kimenetelét ugyan nem ismerjük, ám nagy valószínűséggel nem ekkor, hanem csak néhány évvel később, a 64. évi tűzvészt követően halt vértanúhalált (Tertull. Scorp. XV.3; Lact. De mort. pers. I.2.6; Eusz. HE II.25.5; Sulp. Sev. Ch. 2, 29, 3-4).

A források alapján azt láthatjuk, hogy a római állam képviselői vallási szempontból kezdetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a kereszténységnek, így gyakorlását törvényileg sem korlátozták. A korai időszakban a keresztények és a római közigazgatás közötti összeütközések főként a keresztények és zsidók közt kialakult nézeteltérésekből adódtak. Nero császár uralkodása alatt (54-68) megfogalmaztak valamiféle szabályozást a keresztény vallásgyakorlattal kapcsolatban, ez és a III. század közepéig terjedő időszak példái arra utalnak, hogy a kérdés általános, birodalmi szintű kezelésére nem került sor, csak helyileg és esetileg vált megoldandó közigazgatási kérdéssé, s egészen addig az eljárások alapja a felségsértés bűntettének gyanúja volt. Az I-II. században tehát nem üldözésekről, sokkal inkább egyes keresztény vallású személyek elleni eljárásokról beszélhetünk, amelyek során különböző közjogi bűncselekmények alapján (zavargás, szentségtörés, felségsértés)  ítélték el a keresztényeket.

 

Válogatott bibliográfia

 

Barnes, T. D.: Legislation against the Christians. The Journal of Roman Studies 58 (1968), 32-50.

Barnes, T. D.: Early Christian Hagiography and Roman History. (Tübingen, 2010)

Békés G. – Dalos P., Újszövetségi Szentírás.

Degrassi, A.: I Fasti consolari dell'Imperio Romano dal 30 a. C. al 613 d. C. (Roma, 1952)

Földi A. Hamza G.: A római jog története és institúciói. (Budapest, 2010)15

Galsterer-Kröll, B.: Untersuchungen zu den Beinamen der Städte des Imperium Romanum.   Epigraphische Studien 9 (1972), 44-145

Gradel, I.: Emperor Worship and Roman Religion. (Oxford, 2002)

Keresztes, P.: The Imperial Roman Government and the Christian Church I. From Nero to the Severi. /In/: Temporini, H. (ed.): Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II.23.1 (Berlin-New York, 1979), 274-315.

Molthagen, J.: Der römische Staat und die Christen im zweiten und dritten Jahrhundert. (Göttingen, 1970)

Mommsen Th.: Römisches Strafrecht. (Leipzig, 1899)

Mommsen, Th.: Die Rechtsverhältnisse des Apostels Paulus. Zeitschrift für neutestamentliche Wissenschaft 2 (1901), 81-96.

Moreau, J.: Die Christenverfolgung im Römischen Reich. (Berlin, 1961)

Nestle-Aland: Greek New Testament, 28th Edition, with Critical Apparatus. (2012)

Prosopographia Imperii Romani. (Berlin, 1897-1898)1

Sáry P.: Bűnvádi eljárások az Újszövetségben. (Budapest, 2004)

Sáry P.: Keresztre feszítés az ókorban. (Budapest, 2004)

Sherwin-White, A. N.: Roman Society and Roman Law in the New Testament. (Oxford, 1963)

Sherwin-White, A. N.: The Letters of Pliny: A Historical and Social Commentary. (Oxford, 1966)

Sherwin-White, A. N.: The Roman Citizenship. (Oxford, 1973)2

Dittenberger, W.: Sylloge Inscriptionum Graecarum I-IV. (Leipzig, 1915)3

Smallwood, M. E.: The Jews Under Roman Rule: From Pompey to Diocletian. A Study in Political Relations. (Boston, 2001)2

Vanyó L.: Az ókeresztény egyház irodalma I. (Budapest, 1980

Zlinszky J.: Római büntetőjog. (Budapest, 1997)

 

 

      Felhasznált források

 

ApCsel

Apostolok cselekedetei

Eusz. HE

Eusebios, Historia ecclesiastica

Ios. Ant.

Iosephus Flavius, Antiquitates Iudaicae

Ios. Bell.

Iosephus Flavius, Bellum Iudaicum

Ios. Ap.

Iosephus Flavius, Contra Apionem

Plin. Ep.

Plinius minor, Epistulae

Sulp. Sev. Ch.

Sulpicius Severus, Chronica

Tertull. Apol.

Tertullianus, Apologeticum

Tertull. Scorp.

Tertullianus, Scorpiacae

 

 


[1]

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.